Petőfi Sándor: Szeptember végén.

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, 
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt, 
De látod amottan a téli világot? 
Már hó takará el a bérci tetőt. 
Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár 
S még benne virít az egész kikelet, 
De íme, sötét hajam őszbe vegyül már, 
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet... 
Ülj, hitvesem, ülj az ölembe ide! 
Ki most fejedet kebelemre tevéd le, 
Holnap nem omolsz-e sírom fölibe? 
Ó mondd: ha előbb halok el, tetemimre 
Könnyezve borítasz-e szemfödelet? 
S rábírhat-e majdan egy ifjú szerelme, 
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, 
Fejfámra sötét lobogóul akaszd, 
Én feljövök érte a síri világból 
Az éj közepén, s oda leviszem azt, 
Letörölni véle könnyűimet érted, 
Ki könnyedén elfeledéd hívedet, 
S e szív sebeit bekötözni, ki téged 
Még akkor is, ott is, örökre szeret!